Leggyőzte a bénulást, és nyomtatott egy félkezes billentyűzetet

Jonathan: Szia mindenkinek. Jonathan vagyok. Egy podcastot vezetek Bobbi Towersszel. Bobbi az egyik közösségi tagunk az Exercism-nél. Hatalmas megtiszteltetés, hogy ma itt van velem. Jelenleg Fokvárosban vagyok, Dél-Afrikában, ami bizonyos értelemben a világ legalja. Bobbi, te hol vagy most? Bobbi: Portlandben vagyok, Oregonban, és a megtiszteltetés teljes egészében az enyém. Általában ahhoz, hogy valaki ilyesmit csinálhasson, híresnek kell lennie, vagy őrületesen sikeresnek, szóval úgy érzem, egy csomó szintet átugrottam. Jonathan: és nos, fantasztikus, hogy itt vagy. Tudom, hogy sokat hozzájárulsz az Exercism közösségéhez. Tudtommal karbantartói feladatokat is ellátsz. Arról később kicsit részletesebben is beszélhetsz. De nagyon örülünk, hogy itt vagy velünk, és hogy alkalmat adhatunk neked arra, hogy mesélj egy kicsit a tech világában megtett utadról, arról, hogy mi az, amit szeretsz a techben, meg hasonlókról. Szóval miért nem mesélsz egy kicsit arról, honnan jössz, milyen a háttered, egy kicsit a történetedről? Nagyon szeretnénk, én személy szerint nagyon szívesen beleásnám magam ebbe egy kicsit, aztán később talán kicsit technikusabban is beszélgethetünk. Bobbi: Igen, szóval New York állam középső részén nőttem fel, egy farmon. Nos, nem voltak állataink meg semmi ilyesmi. Apám afféle primitivista volt. Egy vállalkozást vezetett, egy- és kétszemélyes keresztvágó fűrészeket készített a favágóipar számára, olyanokat, amilyeneket a láncfűrészek előtt használtak. De ez vezet a techhez, mert ő is korai felhasználója volt a számítógépeknek. És neki volt az eredeti... nos, valójában az eredeti IBM PC egy klónja. És ezt, tudod, az otthoni vállalkozásához használta, adatbázis-kezelésre meg asztali kiadványszerkesztésre, hogy kinyomtassa a katalógust. Szóval örököltem ezt a masinát. Nos, 1981-ben jelent meg, ugyanabban az évben, amikor engem is kiadtak. És megvolt nekünk az első, fogyasztóknak szánt beszédszintetizátor is. Speech Thing volt a neve. Egy kis szerkezet volt, ami a számítógép párhuzamos portjára csatlakozott, és beszélt, és az egész család köré gyűlt. A valaha volt legcsodálatosabb dolog volt. Jonathan: Nos, hát ez volt a bevezetésed, mondhatni, a technikai világba, és hagyom, hogy folytasd. Csak az foglalkoztat, hogy... Bobbi: És öö... igen, tudod mit? Igazából egy Nintendót szerettem volna, de ők... nem engedték. Azt akarták, hogy szaladgáljunk, erődítményeket építsünk, és játszunk a szemközti tehénnel, mint a normális farmgyerekek. Valószínűleg fákat vágjunk ki. Jonathan: Valószínűleg kivágtuk a fákat a kétkezes fűrésszel, vagyis a kétemberes fűrésszel is. Bobbi: Jonathan: kérem Bobbi: Igen, igen. De szóval szigorú, videójáték-tilalmi szabályunk volt, amit sosem értettem. De végül minden barátomnak menő játékai voltak, amikkel játszhatott. És nagyon kiborultam miatta. Szóval kompromisszumot kötöttünk a számítógéppel. És ezt valahogy meg kell köszönnöm, mert afféle wannabe hacker lett belőlem, ahelyett, hogy több időt töltöttem volna médiatartalmak fogyasztásával. Szóval magunknak kellett megteremtenünk a szórakozást. Jonathan: Ez egy... Bobbi: És szóval... ez a beszélő eszköz tartalmazott egy beszélő blackjack játékot, amit BASIC-ben kódoltak, ami az első programozási nyelv volt, amit igazán könnyű volt megtanulni. BASIC volt? Mit mondtál, mi volt? BASIC. Jonathan: Mondhatnánk, hogy... basic volt? Egy klasszikus. Szép. Jó. Jó. Szóval könnyen elérhetővé tették az emberek számára. Bobbi: És igen, ez volt. Azokban az időkben ez volt szokás, hogy számítógépes programokat gépeltünk be magazinokból. És aztán nem működött, mert a te BASIC-verziód kicsit más volt, mint amit ők használtak. Talán az volt a fontos. Jonathan: Szóval a verziózás miatt az egész program megbukik. Bobbi: Nem volt internet, szóval akkor még nem volt Exercism sem. És ez nagy dolog volt. Amikor problémád volt, nem olyan volt, mint ma, hogy rákeresel a Google-ban, és valahol már megválaszolták. Tényleg elakadtál. Nehéz volt akkoriban megtanulni programozni. És őszintén szólva, a következő úgy 15 évben elvitt a zene. Jonathan: Amikor azt mondod, hogy elvitt a zene, mire gondolsz? Mi történt? Bobbi: Ó, nos, valójában gyerekkoromban magnószalaggal játszottam. És hát ez volt a gyökere annak a nagy megszállottságomnak, hogy médiatartalmakat rögzítsek és őrizzek meg, majd utólag megkomponáljam őket, ami valójában az időutazás egy formája. Jonathan: Érdekes, soha nem gondoltam a zene rögzítésére úgy, mint az időutazás egy formájára, ami nagyon menő. Úgy értem, emlékszem, hogy volt... azt hiszem, egy négysávos. Volt egy ilyen régi szalagos szerkezetünk, amivel, ha a megfelelő pillanatban nyomtad meg a pause-t és a play-t, és közben a record gombot is, elég mechanikus volt az egész ahhoz, hogy jól csináld. De emlékszem, hogy azt éreztem, hű, tényleg fel tudok venni valamit, és aztán lejátszani egy másik szalagos szerkezetről. Szóval most két szalagom volt egyszerre. Felvettem az egyikre, aztán valahogy át tudtam vinni a felvételt a másikra, és ide-oda ugráltattam. Vicces, hogy szóba hoztad, hogy elvitt a zene, mert teljesen átérzem azt az élményt. De az egész a magnóval kezdődött, és azzal, hogy ki tudtam dolgozni a dolgok időzítését, ami önmagában is egy egész probléma volt. Úgy érzem, ma kicsit csalunk az összes elérhető eszközzel. De mesélj egy kicsit többet a magnókról, és arról, hogy az hova vezetett. Jonathan: Igen. Bobbi: Nos, tudod, volt egy Fisher-Price kazettás magnóm, és... emlékszem, hogy megjátszottam, mintha rádióműsorom lenne, csak zenét játszottam le, és felvettem magam, tudod, csak hülyéskedtem, beszéltem, és igazából még mindig ezt csinálom. És aztán ott volt a VHS videó is, még igazán durva stop motion animációt is tudtam csinálni, mert volt egy kamerám, aminek volt ez a pillanatkép-funkciója. Nem egy kockát vett fel, hanem valójában negyedmásodperces pillanatképeket, ami épp elég volt ahhoz, hogy nagyon vicces módon utánozza a mozgást. Jonathan: Ez fantasztikus. Szóval aztán, farmon felnőve, végül egy régi IBM számítógépre fókuszáltál kompromisszumként, mert valójában Nintendót szerettél volna, és az nem valósult meg. Szóval igazából azt hiszem, a szüleid valószínűleg jót tettek veled, mert kíváncsivá és érdeklődővé tettek ebben az értelemben, mondhatni. Talán akkoriban nem tűnt annak. Bobbi: Igen, nos, onnantól kezdve az életálmom az volt, hogy leprogramozzam a Mario saját változatát. Oké. És tudod, gondolkoztál már azon, hogy ha visszamehetnél az időben, és mondhatnál magadnak valamit? Nekem ez lenne az, kétségkívül. Visszamennék ahhoz a gyerekhez, aki azon gondolkodott, hogyan alkotnám újra a Super Mario Bros.-t. És azt mondanám neki, hogy meg kell tanulnod matekot. Jonathan: Oké. Jonathan: Köszönöm. Bobbi: És tudod, lehet, hogy tényleg ez lenne az, amiért az utolsó leheletemig kiállnék. Oké. Nos, de talán valójában... én... Jonathan: Nos, de talán valójában... én is egy kicsit. Szóval mi vezetett el ahhoz a felismeréshez, hogy a matek különösen fontos neked? Bobbi: Nos, tudod, soha nem használtam igazán a matekot, pedig zenész voltam. És állandóan hallottam, hogy az emberek a zene és a matek kapcsolatáról beszélnek, és csak nevettem rajtuk. Nem, ez nem matek, te buta, ez zene. Rock and roll. De csak akkor, amikor már, nos, elmúltam 30, és megpróbáltam megcsinálni az első programomat, ami azt jelenti, hogy jó néhány évet előreugrunk, amikor elkezdtem tényleg komolyan megtanulni programozni, az első dolog, amit meg akartam csinálni, valamilyen audio, zenei szintetizátor, zenei szekvenszer volt. Eljutottam oda, hogy ki kellett számolnom a hangjegyek hosszát a tempó, a percenkénti ütésszám szerint. És ez volt, tudod, eltekintve az olyan apróságoktól, mint a receptek felskálázása meg hasonlók, valójában ez volt az első alkalom, hogy egyáltalán matekot használtam: hogy kibővítsem a zenei szekvenszeremet, hogy 60 ütés/perc helyett más tempóban is tudjon játszani, ami, tudod, azt jelentené, hogy egy negyedhang pontosan negyed másodperc, vagy valami ilyesmi. Jonathan: Szóval szerencsédre, talán az, hogy a 60 ütés/másodperc fölé tudtál menni, lehetővé tette, hogy jobban élvezd a zenét. Képzeld el, ha a zene egésze 60 bpm-re ragadt volna. Igen. Bobbi: Igen, és aztán onnan folytatódott, és egy örökké lefelé tartó nyúlüreg volt. Aztán meg kellett találnom a képletet a hangok frekvenciájának kiszámításához. Az első verzióban valójában fáradságosan felépítettem ezt a nevetséges keresőtáblát, amiben minden hang frekvenciája benne volt hertzben. A program csak megnézte a táblázatban, de aztán végül megtanultam a MIDI-számok átváltásának képletét, ahol a középső C a 60, és minden egész szám egy fél hanglépés a kottavonalon. Jonathan: Hű. Bobbi: Igen, a matek dolog, tudod, valójában a matektanárom vitt vissza a programozáshoz. Tudod, Austinban jártam főiskolára, Texasban. És matekkurzusokat kellett felvennem. És használhattam ezt az igazán érdekes rendszert, amit ALEKS-nak hívtak, ami az Advanced Learning Environment for Knowledge Spaces rövidítése. És matekot tanultunk interaktív feladatokon keresztül. Valójában ez volt az első alkalom, hogy ez tényleg működött nálam. És rájöttem, hogy ez azért van, mert a matekban rengeteg fogalom függ egymástól. Egy hatalmas gráf, több száz, talán több ezer témával. És gyakorlatilag lehetetlen lenne egy tanárnak, egy ésszerű osztálytermi környezetben, nyomon követni akár egyetlen diák helyét ezen a gráfon, hogy pontosan tudja, mi a következő helyes dolog, amit tanítania kell neki. És érdekes volt, mert rájöttem, hogy valami ilyesmit számítógépekkel kellene tanítani. És ez volt a nagy felismerés, valójában az interaktív tanulás ereje, és ahogy a technológiát felhasználhatjuk az oktatás folyamatának támogatására. Jonathan: Ez feltűnően hasonlít ahhoz, amit az Exercism a kurzusokkal elérni próbál. Bobbi: Pont ugyanerre gondoltam, mert ez a fogalomgráf. Jonathan: Szóval aztán főiskolára mentél. New York állam északi részén nőttél fel, ugye? Aztán farmon éltél. Kicsit belekóstoltál a programozásba egy nagyon kezdetleges szinten, abban az értelemben, hogy nem volt Google, nem igazán volt információ, internet, amire támaszkodhattál volna. Olyan, mintha elakadnál. Ki kell találnod a dolgot. Tényleg szétszeded, hogy megértsd. Aztán a zene, meg a kíváncsiság, hogy hogyan működnek a gépek, és hogyan illesztesz össze dolgokat, azt eredményezi, hogy most nagyjából a zene irányába indulsz el, tágabb értelemben. És aztán most főiskolán vagy. És kezded felismerni, hogy számodra talán a legjobb módja a tanulásnak a feladatok megoldása, ami beindít egy ilyen mozgást, egy lendületet, hogy csinálás által tanulsz, és valódi gyakorlati kapcsolódási pontot találsz a világgal, mondhatni. Ez tisztességes visszaadása az utadnak egészen a főiskoláig? Bobbi: Igen, igen, az emberi kreativitásomat az intuíción keresztül fejeztem ki a hangok világában, míg mások talán az ellenkező utat járták be, a sokkal absztraktabból tanultak, tudod, és aztán talán később kezdtek el olyasmit tanulni, mint a zene. Szóval te hogyan? Jonathan: Te személyesen hogyan teremtesz hidat, nyilván megtaláltad a feladatokat, amik elég természetes hídnak tűnnek, mondhatni, mert hoznak egy szintű kreativitást és egy szintű, a dobozon kívüli gondolkodást. Olyannak tűnsz, aki szeret a megadott kereteken kívül gondolkodni. Szóval hogyan látod... azt hiszem, kicsit mélyebben próbálom megérteni a zene, a művészetek és a kreativitás kapcsolatát a tudományossal, a racionálissal és ezek átfedését. Hogyan játszódott ez le konkrétan a tanulásodban, és hogyan hat most arra, ahogy egy problémához közelítesz? Bobbi: Nos, lássuk, hát... Jonathan: Hm. Bobbi: Igen, valójában nem vagyok biztos benne, hogyan közelítsem meg ezt. Jonathan: Ez elég... azt hiszem, ez valószínűleg egy elég felfedező jellegű kérdés, talán nem is olyan kategorikusan világos. Hadd fogalmazzam át. Szerinted a programozás és a fejlesztés megtanulásának élménye... A kreatív nézőpontból indulva, majd struktúrát hozva, vagy... inkább azt mondanád, hogy jobb lett volna a másik irányba menni, vagyis megtanulni a struktúrát, és aztán kitörni a kreatívba, tudod, a dolgokhoz való közelítés kreatívabb módjába? Bobbi: Nos, ahogy én nézem, régen dalokat írtam, most pedig olyan dalokat írok, amik csinálnak valamit. Oké. Szóval ez majdnem olyan volt, mint a gyakorlás, és kapcsolódik ehhez a kis dologhoz, amit én Plátó-elméletnek szoktam nevezni. Jonathan: Oké, fejtsd ki. Bobbi: És ez visszanyúlik oda, amikor volt az első állásom, azon kívül, hogy apámnak dolgoztam, az első munkám máshol a helyi pizzériában volt. És először túl sokáig mostam edényeket, valójában addig, amíg el nem kezdtem enni. Jonathan: Az időt figyelve. Bobbi: Nagyon jó lettem benne, szóval aztán minden edényt elmosogattam, hogy segíthessek a pizzás embernek. És így tanultam meg pizzát csinálni. De a legjobb az volt, amikor megmutatták, hogyan kell tésztát készíteni. És istenem, egyszerűen imádtam. Régen mindig bajba kerültem, mert mindig mindenfélét összekevertem a házban. Valami olyan volt a tészta összekeverésében. Szóval azt mondtam a főnökömnek, hogy ez olyan, mint a Play-Doh. A Play-Doh-ra emlékeztet. És rám néz, és azt mondja, hát igen, mit gondolsz, ez csak móka és játék? Arra tanítja meg a gyerekeket, hogyan működik ez a szakma. És igen, ez a Play-Doh Fun Factory. Ez egy trükk, hogy megtanítsák a gyerekeket a pékáruiparra. Jonathan: Tényleg? Ez... ez csak mese, vagy tényleg a Play-Doh volt az a mechanizmus, amivel a gyerekek... Bobbi: Plátó, mint Plátó és Arisztotelész. Igen, ez Plátó elmélete. Jonathan: Szóval ez valójában egy elmélet. Úgy értem, ez vicces, mert van egy kicsi, 18 hónapos gyerekem, és mindent a szájába vesz, és a Play-Doh megeszik, mielőtt megsülne, és az egy egészen új élmény. Hű, ez nagyon menő. Oké, szóval folytasd. Szóval most ebben a pizzériában vagy, és tökéletesen elsajátítottad az edénymosogatást. Szakértője vagy a mosogatásnak. És most a következő szintre lépsz, a tésztakészítésbe és a pörgetésbe. A kezeden pörgetted? És meg tudtad tanulni, hogyan kell így csinálni? Bobbi: Igen, nagyon vicces volt. Aztán valójában építettem egy pizzakonyhát egy iskolabuszba, és körbeautóztam az országot, ingyen pizzát osztogatva. A buszon készítettem a tésztát meg mindent. Volt egy kis antik sütőnk. Szóval ez 1966-ban volt? Jonathan: Vagy ez csak veled történt? Bobbi: Három barátom volt velem a pizzabuszban. Felkerültünk a helyi újság címoldalára. Fantasztikus. El kell küldenem neked a képet, mert... Betesszük a műsorleírásba, feltétlenül. Jonathan: Feltétlenül betesszük a műsorleírásba, mert az... Igen. Úgy érzem, igen, szóval az... bocsánat, Bobbi, félbeszakítottalak. Folytasd, folytasd. Volt egy gondolatom, hogy én... Bobbi: Szóval igen, valójában ezek voltak a hiányzó évek. Ott hagytam a középiskolát, aztán csak utazgattam. Csak kóboroltam. Akkor csináltam a pizzakonyhás dolgot. Fogta azt az egy szakmát, amit megtanultam, és úgy döntöttem... fogtam az utolsó fizetésemet, és azt mondtam a főnökömnek, hogy szeretnék egy 50 fontos zsák lisztet és hat darab 10-es számú konzerv paradicsomszószt, és... Jonathan: És elindultál. Bobbi: Elment, magammal vittem a pizzákat. Jonathan: Igen, szóval Bobbi, épp a középiskola körül, azt mondod, ott hagytad. Mi volt az érzés, vagy mi vezetett oda, hogy azt mondd, tudod mit, ez nem igazán működik nekem? Bobbi: Ah, nos, tudod, öö... nemrég fedeztem fel, és úgy értem, csak az elmúlt pár hónapban, hogy elég biztos vagyok benne, hogy autista vagyok. Jonathan: És ez mit jelent neked, és hogyan hat ez az életedre? Bobbi: Nos, valójában értelmessé teszi az életemet, bárcsak tudtam volna. Fogalmam sem volt, mi az az autizmus, pedig együtt jártunk iskolába valakivel, de ő nagyon... nem szeretjük a „magasan funkcionáló”, „alacsonyan funkcionáló” kifejezéseket használni, mert mindenki funkcionál. Szóval a szükségletek szerint soroljuk be őket. Lehet valakinek több vagy kevesebb szükséglete. És az egyetlen példa, Joey volt a neve, és nagyon nehéz volt vele kapcsolatba lépni. Volt egy kis számítógépe, amin gépelt. De ez volt az egyetlen példa, és csak néhány évvel ezelőttig tartott, amikor elkezdtem igazából autista emberekkel barátkozni, és tudatára ébredtem annak a sokszínűségnek... Még csak nem is akarom az „állapot” szót használni. Ez inkább egy létmód. És valahogy... valahogy felismertem bennük önmagam egy részét. Jonathan: Oké, szóval ez elég megkönnyebbülés lehetett, mondhatni. Úgy értem, hogyan... szóval olyan, mintha cipeltél volna valamit, amiről nem is igazán tudtad, hogy cipeled, mint egy nagy táska rajtad, és aztán felismerni ezt, és kérlek, mondd meg, ha teljesen nevetséges, amit mondok, de úgy tűnik, mintha cipelted volna ezt a dolgot, és hirtelen tudatosul benned, és szinte olyan, hogy oké, ez volt ez a dolog, milyen volt ez, és mit tett lehetővé neked, vagy mit könnyített meg, hogy be tudj lépni, vagy... Bobbi: Olyan, mintha töredezettségmentesíteném a merevlemezem, csak felidézem az egész életem összes emlékét, és arra gondolok, ó, hát ezért... Ezért gondoltam azt. És ez egy folyamatos folyamat, szinte olyan, mint egy újjászületés. Jonathan: Ez igazán menő. Ez fantasztikus. Örülök, hogy ez napvilágra került, mondhatni, és valahogy látod, hogy mi is ez valójában. Szóval aztán, oké, most körbeautózol pizzákkal, pizzát árulsz, és befejezted a középiskolát, kiléptél a középiskolából, mert, tudod, azt mondtad, hogy nem igazán működött ott, ahol épp voltál. Aztán főiskolára mentél, ugye, Texasban. Szóval hogyhogy Texas? Mert az elég messze van onnan. Bobbi: Nos, nem, valójában az történt, hogy... összetörtem az iskolabuszt. És ez volt az életem egyik első nagy tragédiája. És küszködtem egy ideig, mert aztán csak stoppoltam. De rátaláltam... letelepedtem ebben a városban, Ashlandben, Oregonban. És találtam egy zsidó zsinagógát, egy zsidó közösséget, ami megengedte, hogy... valójában elkezdtem önkénteskedni, csak zenét tanítottam a gyerekeknek. és Ez hihetetlen volt. Ráadásul volt... volt egy kórusunk, és elkezdtem megkapni az első formális énekoktatásomat. Oké. És megtanultam kóruszenét komponálni és hangszerelni is. Nos, ez egy bibliai gyökerű zenei hagyomány, a Szentírás kántálásához, ahol a héber szöveg valójában tartalmaz, mondhatni, dicsőített írásjeleket, de a világ különböző régióiban szóban átadott, különböző zenei hagyományok a saját dallamaikat alkották meg a versek énekléséhez. Jonathan: Szóval tanultam egy kicsit héberül az egyetemen. Egy évig tanultam hébert. Az egyik leglenyűgözőbb modul volt, amit valaha tanultam. Teljesen a fejem fölött repült el, nem fogok hazudni. Az idő felében nem igazán volt fogalmam, mi folyik, de emlékszem, hogy sokat beszéltek a pontozásról, azt hiszem, jól mondom, ami arról szól, hogyan kapcsolódnak a magánhangzók a mássalhangzókhoz, és aztán a különböző szövegek eltéréseiről, amelyek mások... nos, ugyanaz a pontozás, de a pontozás alapján, amit értelmezhetsz vagy láthatsz, nagyon-nagyon különböző jelentéseket lehet kikövetkeztetni. És ennek elég nagy hatása van, mondhatni, arra, hogyan olvasod a szentírásokat. Szóval csak beugrok ide, ez nagyon érdekes. És most a szöveg zenei vonatkozásáról beszélsz, folytasd. Bobbi: Ó, tényleg? Igen, és tudod, a zenének rendkívüli ereje van, hogy segítsen tanulni, segítsen megjegyezni dolgokat. De a zene több, mint pusztán zene. Ez egy szintaktikai szerkezet, ami megmutatja, hogyan kell értelmezni a szöveget, tudod, hol van a pontosvessző, ami elválasztja a vers két felét. És annak van egy kis zenei díszítése, ami a vers legerősebb szünetét jelzi. És aztán van egy másik, ami a vesszőkhöz hasonlítható, a vesszők különböző erősségeihez. Szóval ez teljesen lenyűgözött, hogy valójában ott volt ez a primitív zenei jelölésrendszer magában a szövegben. És annyi különböző dallamot akartam megtanulni, amennyit csak tudtam. És valójában tartottam egy kurzust. Ez volt az első alkalom, hogy felnőtteket tanítottam a zsinagógában. Tartottam egy kurzust arról, hogyan kell kántálni Mózes öt könyvét a Tóra-tekercsből. És aztán más a dallam a prófétáknál. És ahol igazán mély lett, az a... szóval ott van a Tóra, az írások, a próféták és az írások, mint a Zsoltárok, a Példabeszédek és Jób könyve, amik sokkal... költőibb stílusban íródtak, ahol valójában a kántálási jelek nagyon különböznek ezekben a könyvekben. És azt kérdeztem, mi a fene ez? Hogyan énekled ezt? És valójában rákerestem a Google-ban, hogyan kell kántálni a Zsoltárok verseit. És megtaláltam Rav Natanyel Frankenthal weboldalát, aki Jeruzsálemben, Izraelben tanított egy jesivában, egy M'Khon Meir nevű zsidó tanházban. Jonathan: Oké, nos. Bobbi: Szóval odaköltöztem. Izraelbe? Jeruzsálembe. Szóval elmentél? Igen. Hű. Igen, Izraelbe költöztem, és azt terveztem, tudod, rabbinikus tanulmányokat folytattam, de ez is... úgy értem, hivatalosan ezt csináltam, de valójában etnomuzikológiát tanultam, pusztán szórakozásból. Jonathan: Hű. És Bobbi, van... zsidó vagy? Ez a családi háttered? Szóval miért a zsinagóga? Vagy csak véletlenül botlottál egy közösségbe? Vagy van valami háttér vagy kontextus, ami a zsidó... Bobbi: Igen, nos, reformzsidók voltunk. Nos, nem... van a reformzsidóság, aztán van a konzervatív, vagy igazából nem is így hívják. Mindegy. Jonathan: Köszönöm. Bobbi: A nagyszüleim Oroszországból jöttek ide, és valahogy úgy döntöttek, hogy a saját szabályaikat hozzák. Szóval rendben van homárt és garnélarákot enni, de disznóhúst nem. És valójában ez afféle formaság volt. Jonathan: Köszönöm, hogy megnézted! Bobbi: nem értettem, nem élveztem, nos, valójában titokban élveztem a zenét. És ez, tudod, az a rendkívüli erő, ami megfertőz. Azt hiszem, valójában van valami a genetikai szinten, hogy lelkileg arra vagyunk huzalozva, hogy dallal próbáljunk kapcsolatba lépni azzal, ami odakint lehet. Jonathan: Nos, ez rezgés, nem? Ez frekvencia. Ha belegondolsz, vízből is állunk, ami nagyon érzékeny a hanghullámokra. Még a gyógyítás is, amikor elmész a gyógytornászhoz, és ráteszik azt a kis szonár szerű izét a lábadra, ami hang segítségével oldja fel a csomókat. Egy egész birodalma van odakint az információnak, amit alig kutattunk fel, de ez határozottan kulcsfontosságú. De egyszerűen lenyűgözőnek találom a zene és a tech közötti kapcsolatot, mert mindenki azt mondja, ó, ezek homlokegyenest ellentétesek. A zene művészi, kreatív, folyékony, de valójában mintázatok támasztják alá, következetes, hogy is mondjam, olyan, mint a zongorán, megvannak a hangközeid, meg minden ilyesmi. Nagyon matematikai, ha tényleg, tényleg leegyszerűsítjük a lényegére. Szóval egyszerűen lenyűgöz, hogy abba a kontextusba kerültél, hogy Jeruzsálembe juss. Úgy értem, Jeruzsálem, ugye? Vagy csak Izrael? Szóval hol voltál Jeruzsálemben? Bobbi: Igen, Jeruzsálem. Jeruzsálemben és Safedben tanultam, a kabbala szülőhelyén. Jonathan: Oké, érdekes. Bobbi: Igen, ez nagyon érdekes volt. Jonathan: Hű. Oké, szóval most nem számítottam rá, nem... nem kalkuláltam bele, hogy talán éltél Izraelben. Ez nagyon menő, nagyon érdekes. És most ott töltötted az időt etnomuzikalitást tanulva. Hogyan definiálnád az etnomuzikalitást? Bobbi: Etnomuzikológia, igen. Annyira beleszerettem a jemeni hagyományba, hogy minden szokásukat át akartam venni. A judaizmus egy nagyon egyedi formáját őrizték meg, beleértve... nos, a héber leginkább megőrzött dialektusát, ami valójában még mindig arabul hangzik. Szóval sok különböző hangot tanulhattam meg. Hű, ez fantasztikus. És igen, szóval nekik... nos, ez a judeo-arab. És ez egy igazán érdekes háló, mert nagyon szerettem a szúfi zenét is, a qawwalit. A szúfi... Jonathan: Ez az iszlám misztikus vonatkozása? Jól mondom? Bobbi: Igen, igen. És hát ez a valaha hallott legcsodálatosabb zene, a qawwali. Egyszerűen... harmoniumokat használnak, ami egy igazán nagyszerű hangszer. Olyan, mint egy harmonika. Ez egy szabad nyelvsípos hangszer, és kántálásra használják. Jonathan: Olyan döngő, afféle döngő hangja van. Bobbi: Igen, igen. És ez a pakisztáni hagyomány. És felfedeztem az afganisztáni zsidók ősi zenéjét. És teljesen lenyűgözött, mert ők is harmoniumokat használnak. És úgy hangzott, mint a qawwali. És létrehoztam egy Kabbalah Qawwali nevű projektet, ahol jemeni dallamokat vettem, és megpróbáltam qawwali stílusban előadni. Teljesen őrületes volt. Jonathan: És mindezt otthon csináltad a laptopodon, a harmoniummal, vagy csak... hogyan vetted fel és csináltad az egészet? Bobbi: Nos, valójában egy elég merész lépést tettem, és hangszer nélkül költöztem Izraelbe, aminél azon gondolkodtam, hogyan fog működni. Soha nem voltam még hangszer nélkül. Hogyan fejezném ki magam? És valójában akkor kezdtem el nagyon komolyan kottát írni. Zenét a számítógépen... a Lilypond szoftvert használtam, ami valójában a LaTeX szedőnyelvet használja. És ez valahogy visszahozta a programozást. Eszembe juttatta az eredeti weboldalak készítését. Kicsit olyan, mint a HTML, kivéve, hogy szöveg és képek meg hasonlók jelölése helyett hangjegyeket jelölsz a kottavonalon. Jonathan: Szóval úgy hangzik, hogy amit újra meg újra látok, hogy belemész a zenébe, és végül teljes körbeérve visszajutsz a technikai programozáshoz, szinte jegyzeteléshez. Jonathan: Jegyzetelés, dokumentálás, ez valahogy, úgy tűnik, ez a folyamat ismétlődik folyamatosan. Szóval menjünk bele egy kicsit a technikai oldalba, mert azt hiszem, ebbe egy kicsit belemélyedhetünk. Szóval elkezdtél megtanulni afféle jegyzetelést, és mindent papírra tenni, vagy mondhatni, átvitt értelemben, vagy hogy is mondjam? Digitálisan, digitálisan jegyzetelni dolgokat. És aztán elkezdtél tanulni egy konkrét nyelvet? Tudom, mert szereted a Clojure-t. Clojure? Hogy is mondod? A Clojure egy programozási nyelv? Clojure, igen. Hogyan kerültél bele, és épp hol tartasz a technikai utadon ebben a pillanatban? Bobbi: Elég következetesen az első helyen van a legjobban fizető technológiák között a Stack Overflow felmérésein. És be kell vallanom, hogy ez volt az első alkalom, hogy igazán felkeltette a figyelmemet. Megláttam a listán, és azt mondtam, hű, nos, úgy tűnik, ez az, amit akarsz. Jonathan: Nincs... Bobbi: Ezt akarod megtanulni, ha nagy pénzt akarsz keresni. De aztán rájöttem, hogy az oka annak, hogy ez a legjobban fizető nyelv, az, hogy egyszerűen a nagyon tapasztalt fejlesztőket vonzza. Egy Clojure programozó átlagos tapasztalati szintje 10 év. Jonathan: Oké, hű, szóval nem a nehézsége vagy az alkalmazása miatt, csak az, hogy ezek a tapasztalt fejlesztők unják a mindennapi, megszokott nyelveket, vagy... utálom kimondani, hogy „megszokott”, az valószínűleg rengeteg kritikát hozna rám, de tudod, mire gondolok, a népszerűbb nyelveket, és aztán kell nekik valami új kihívás, és végül ők azok, akik belevágnak? Vagy? Igen, mesélj egy kicsit róla. Úgy értem, érdekel, hogy megértsem. Bobbi: Nos, valójában hihetetlenül könnyű megtanulni. És különösen, ha ADHD-s gondolkodású vagy, mint én, van ez a csodálatos tulajdonsága, amit néha REPL-vezérelt fejlesztésnek vagy interaktív programozásnak neveznek, ahol ahelyett, hogy a programodra úgy gondolnál, mint egy szövegfájlra, amit csak végrehajtanak, apró kis darabokban gondolkodhatsz róla. És csak... van egy szövegszerkesztőd, ami a futó programodhoz kapcsolódik. Csak a kurzort egy kódrészre teszed, és egy gyorsgombot használsz, és kiértékeli azt a formot, lefordítja, és elküldi a programba. Jonathan: Szóval ez szinte azonnali visszajelzést adó nyelv, ami azt jelenti, hogy látod, amit építesz, ahogy fejlődik és növekszik menet közben. És ez potenciálisan a része az élvezetének. Bobbi: Igen, igen, ez a sötét titkom, hogy valójában azért használom, mert nagyon nehéz nekem... fejben végigkövetni egy csomó dolgot, és a kontextusváltás helyett a Clojure valójában lehetővé teszi, hogy átlássam, mit csinál a kód egyes részei. Jonathan: És akkor látod, hogyan hat más részekre? Szóval szinte olyan, mintha megkapnád a nagy képet arról, amit építesz, miközben a kis darabokra fókuszálsz. Szóval szinte lehetővé teszi, hogy a két gondolkodásmód párhuzamosan működjön, vagyis az, hogy magas szintű áttekintésed van arról, amit csinálsz, miközben a kis darabokat, a kis téglákat is szemmel tartod, mondhatni, amik alkotják. Szóval ez tisztességesen tükrözi, hogyan működik? Miért élvezed, vagy miért működik nálad mentális szempontból? Bobbi: Igen, igen, az év elején épp a COVID-ból lábadoztam. Még mindig lábadozom belőle. Valójában ez egy nagy életesemény volt, ami a felszínre hozta a mentális egészségügyi problémáimat, és egyszerűen felnagyított mindent. És rájöttem, hogy... nos, olyan volt, mintha újra meg kellett volna tanítanom magam gondolkodni, mert, tudod, olyan volt, mintha lett volna egy kártyaváram a megküzdési mechanizmusokból, és hirtelen már nem működtek. Jonathan: Szóval hogy vagy most? Hogy érzed magad? Átjutva ezen az elmúlt két éven, ami mentálisan hatalmas kihívás volt, azt mondanám. Nagyon más dolog volt ezzel megbirkózni. Hogy vagy? Bobbi: Ez, ez, ez, igen, valójában, amikor korábban írtam a jegyzeteimet, tudod, hogy valahogy felkészítsem a fejemet erre, az volt a legnagyobb dolog, ami meglepett, ez az elmúlt pár év, és hogy mennyi minden történt. Jonathan: Szóval mik a fő... azt mondtad, beszéltél a kártyaváradról. Szóval hogyan... és ez elég személyes pont és kérdés lehet, hogy hogyan történt ez, mi játszódott le, hogyan birkóztál meg mindezzel, hogyan nézett ki a kártyavár összeomlása, és mi volt... mi azzal az időszakkal a hátad mögött, hogy azt gondoltad, erre akarok fókuszálni, ezt akarom előtérbe helyezni, szeretnék... Bobbi: Nos, megalkottam egy egykezes billentyűzetet. ami pont itt van. Itt van! Hű! Igen, szóval ez... valójában programkóddal hoztam létre. Jaj nekem. CAD-szoftver. És egy Clojure-könyvtár, ami Clojure-kódot fordít OpenSCAD-re. És így kezdtem el foglalkozni a 3D nyomtatással, mert az egyik kezem nem működik. És ez egy 2015-ben történt baleset következménye volt. Jonathan: Szóval várjunk csak, volt a pizzabuszos baleset, ami jelentős pillanat volt, és aztán 2015-ben egy újabb baleset, ami szintén oda vezetett, hogy az egyik kezed nem működik úgy, ahogy szeretnéd. Bobbi: Igen, szóval ez egy újabb nagy életesemény volt, ami tényleg mindent megváltoztatott, mert nos, ahogy szeretem nézni, ez okozta, hogy a fizikailag orientált létezésből inkább egy mentálisan orientált létezésbe csúsztam át. Jonathan: Hű. És ez hatalmas, Bobbi. Úgy értem, ez óriási. Szóval, és ez három... ez valószínűleg három-négy évig tartott, csak a változás, és aztán jön a COVID, ugye? Szóval épp kijöttél egy jelentős mentális és fizikai változásból, és aztán jön a világjárvány, szóval értem, miért lehetett ez elég nagy élmény. Bobbi: Igen, szóval ahogy korábban beszéltünk róla, tudod, a kapcsolatról, ahol azt kérdezted, hogyan hidaltam át a szakadékot az olyan intuitív művészetek, mint a zene és a programozás között. És ezt megtettem, tudod, a zene segítségével. És aztán ezen a ponton valójában az ellenkezőjét csináltam, ahol... valahogy tudtam programozni, de aztán... tele voltam mindenféle önbizalomhiánnyal a programozási képességemet illetően. És úgy birkóztam meg vele, hogy megtanultam 3D modellezést, mert akkor az... nos, hidat vertem a programozás absztrakt világából vissza oda, ahol a kódod valójában fizikai tárgyat hoz létre. És akkor megkapod a visszajelzést, a megerősítést, hogy az agyam működik. Meg tudom érteni a kapcsolatot a programod végrehajtásával. A 3D nyomtatók annyira szórakoztatóak. Ez volt a valaha vásárolt legjobb dolog. Jonathan: Szóval van egy 3D nyomtatód, amin dolgokat tervezel, aztán kinyomtatod. Úgy értem, az a billentyűzet, úgy értem, mit... csináltál még valamit a billentyűzettel, vagy valami olyasmi, amit szeretnél tovább fejleszteni, és esetleg egy kicsit jobban megismertetni a világgal, mert úgy értem, ez az első dolog, amit... ez az első alkalom, hogy egykezes billentyűzetről hallok. Őszintén szólva soha nem jutott eszembe, de hirtelen látom, hogy valójában óriási, óriási szükség lehet valami ilyesmire. Bobbi: amikor először tanultam igazából programozni, ez... ez a balesetem után volt, mert tudod, az, hogy elveszítettem az egyik kezem, hozzájárult ahhoz, hogy... nos, az agyamat kellett használnom, vagy az elmémet a test helyett a dolgokhoz. És de, tudod, fel kellett tennem a kérdést a kezdetekkor, hogy egyáltalán tudok-e majd programozni, mert nem tudok gépelni? Szóval ez csak valami őrült ötlet, amit valójában nem leszek képes megvalósítani? És nos, az egyik barátom, aki számítógép-tudós, azt mondta, hogy vannak lehetőségek. Szóval utánanéztem, és van egy. Maltron billentyűzetnek hívják. A 70-es években készült, és tényleg menő, de borzalmasan drágák. Megfizethetetlenül drágák, ami igazán szomorú, mert nos, elérhetetlen volt. És rájöttem, hogy ha egykezes billentyűzetet akarok, akkor magamnak kell készítenem egyet. És szóval kerestem az alkalmazást, és kiderül, hogy van egy gomb, amivel el lehet érni egy elfogadható oldalt is. És ezt csinálod a termékkel, ami azonnal rendkívül hasznos, de ehhez az alkalmazásban lévő alkalmazás kell. És aztán az alkalmazás eltűnik. És végül csatlakoztam... Nos, ehhez jelentős összeget kellett befektetnem a 3D nyomtatóba meg az összes szerszámba és mindenbe. Szóval az egész dolog ironikus csattanója, hogy végül több pénzt költöttem a saját olcsó verzióm megalkotására, mint amennyibe került volna egy Maltron megvásárlása. Szóval, hogy igazoljam, arra gondoltam, hogy talán vállalkozást csinálok belőle, vagy valami ilyesmit, mert nagyon nem tetszik, hogy ennyit kérnek érte, és akik a leginkább profitálhatnának belőle, azok nem tudják megvenni, hogy nincs lehetőség. És azt gondoltam, tudod, talán tényleg van egy rés a piacon, talán egy lehetőség, amit be lehet tölteni. És tudod, talán, talán még egy olyan piac is lenne az egykezes gépelésre, amire nem is gondolunk, tudod, ha eléggé lejjebb vinnénk az árat, akkor, mondjuk, lehetne egy csomó egykezes gépelő nindzsa, kíváncsi... Jonathan: Nem hiszem. Bobbi: Sok helyzetet el lehet képzelni, amibe kerülhetsz, például ha megsérülsz, és produktívnak kell maradnod. Jonathan: Érdekes volt. Nos, nemrég beszéltem DJ-vel, pár héttel ezelőtt, és az egész, amit védeni vagy amiért meghalni szeretne, ez az egész... Az egyik dolog, aminek nyilvánvalóan nagy rajongója, az az akadálymentesség. És ez soha nem jutott eszembe, mert például még a feleségem, vagy én magam, amikor a gyerekünket cipelem, az egyik karunk ki van kapcsolva. És néha mégis csinálnod kell dolgokat a kezeddel. És ez csak egy példa a sok közül. Mi történik, ha szükséged van... Megsérülsz. Ez is egy hatalmas darabja a kirakónak, ami érdekes. Nem értem, miért olyan megfizethetetlenül drágák. Talán naiv vagyok, de fele akkora, mint egy normál billentyűzet. Bobbi: Kísértést érzek, hogy egyszerűen azt mondjam, ez kizsákmányolás. Ha az emberek biztosítása fedezi, akkor ez afféle szélhámosság. A gyakorlati ok az, hogy... Látnod kellene egy képet erről a dologról. Kéne... Küldj egy linket, és beteszem a műsorleírásba is. Igen, be kell tennünk a műsorleírásba, mert tényleg menőn néz ki, és igazából megelőzte a korát, mert most van egy egész ergonomikus mechanikus billentyűzet őrület. Úgy néz ki, mint egy labda. Úgy néz ki, mint egy őrült 3D szobor, ami az íróasztalodra kerülne, mert labda alakú. Szóval valószínűleg ezért került ennyibe. Jonathan: Küldj egy linket, és beteszem a műsorleírásba is. Bobbi: Igen, szóval valójában kézzel kellett forrasztaniuk az összes kapcsolót. Ami, úgy értem, nem hangzik olyan nagy dolognak, de amikor nekem kellett forrasztanom, ez 64 kapcsoló, ami 128 csatlakozás. Jonathan: Nos, úgy értem, ha valaha forrasztottál mikrofonkábelt, a forrasztás... vagy forrasztás, vagy hogy is mondják, semmiképp sem gyors folyamat. Bobbi: Egy billentyűzetet meg tudnék csinálni egy nap alatt, de az elég sok munka volt egy billentyűzet bekábelezése. Jonathan: Vicces. Bobbi: Valójában egy orvostechnikai eszközökre szakosodott szakemberrel beszélek. Van egy kis beszélgetés arról, hogy talán próbáljunk forrásokat találni ennek a dolognak a marketingeléséhez. Jonathan: Nos, sosem tudod meg, ha nem próbálod meg. Szóval lehet, hogy feltétlenül érdemes felfedezni. Szóval Bobbi, ezzel szinte körbeértünk, csak szerettem volna egy kicsit beszélni veled az Exercism-ről, és megkérdezni, hogyan találtál rá, hogyan kapcsolódtál be, és mi a következő neked abban a térben. Igen, vágj bele. Bobbi: Igen, nos, elkezdtem magamat az Exercism gyermekének nevezni. És valójában nem is gondoltam bele, hogy ez mennyire viccesen hangzik, de igen, mert valójában ez teszi ki a programozási tapasztalatom nagy részét. És nos, nem csak a programozást, hanem a csapatban való munkát is. Szóval igen, onnan jőve, ahol voltam, nem volt oktatási hátterem, legalábbis nem számítógép-tudományban. És nem volt iparági tapasztalatom. Szóval igazából az egyetlen előremutató út az volt, hogy felépítsek egy szilárd projektportfóliót. És a nyílt forráskódhoz való hozzájárulás az, amit állandóan javasolnak. Hogyan tegyem be a lábam az ajtón, és kezdjek el szoftvert írni? És akkor a kérdés az, nos, melyik nyílt forráskód? És az első GitHub pull requestem valaha az volt, hogy mentorrá tegyem magam az Exercism oldalon. Mert nos, úgy értem, őszintén szólva, nem igazán lett volna keresnivalóm mentorálásban akkoriban, mert csak egy tanuló voltam. Befejeztem a Clojure-kurzust. És aztán a mentorom azt mondta, ó, remek, úgy tűnik, minden feladatot megcsináltál. És küldött egy linket, hogy talán fontoljam meg a mentorálást. És azt gondoltam, jaj, Istenem. Ezt én is csinálhatom? Tényleg, ez szinte veszélyes. Nem akarom megrontani az embereket azzal, hogy ezt a tanácsot adom nekik. A felelősség nagyon nagy. Valaki azt mondta nekem, tudod, ha olyan típus vagy, aki aggódik... fiatalok, ha könnyen... puszta kézzel... Fiatalok. Ne érezd úgy, ahogy érzed. Innen jön a félelem. Jonathan: A felelősség nagyon nagy. Bobbi: az valószínűleg azt jelenti, hogy a fejed a megfelelő helyen van ahhoz, hogy embereket taníts. Ha lelkiismeretesen ügyelsz arra, hogy helyesen tanítsd a dolgokat. A legkönnyebb feladattal kezdtem, és megtaláltam az összes különböző megoldási módot. Emlékeztem, mit mondott a mentorom, és elkezdtem nézni a tanulók válaszait, és azt mondtam, hé... tudod, ezt is csinálhatnád e helyett, és aztán... elkezdtem más feladatokat is mentorálni. És ez igazán csodálatos volt, különösen, amikor jött a COVID. Olyan elszigetelt voltam. Fájdalmas volt. És tudod, az Exercism gyakorlatilag megmentette az életemet akkoriban. Hű. Ez nagy dolog. Hogy beülhettél a szobába, tudod, karanténban voltunk, és valóban segíthettél embereknek tanulni. Ez volt a legjobb dolog, ami történt. Ez nagyon menő. Jonathan: és mi... bocsánat, Bobbi, épp volt egy következő kérdésem erről, de teljesen elfelejtettem, szóval hagyom, hogy folytasd... ó, emlékszem, mit akartam mondani. Bobbi: Szóval igen, az volt... elindítottuk a V3-at, ami hihetetlen volt, mert tudod, soha nem láttam igazán a folyamatot, ahogy annyi ember együtt dolgozik, és valami ilyen hatalmasat épít. És akkoriban... nem én voltam az egyetlen Clojure-karbantartó, ez véletlenül alakult így. Volt... én csak egy voltam a kevesek közül, tudod, az embereket érdekli, de... egyedi helyzetben voltam, mert kétségbeesetten szükségem volt a tapasztalatra. Csak menet közben tanultam mindent. Én voltam az, akinek valójában a legtöbbet hozhatta, hogy ezt csinálhatta. Mindent a tananyag tervezésétől a tooling összeállításáig, mint a tesztfuttató meg hasonlók. Hirtelen azon kaptam magam, hogy én maradtam az egyetlen. És szóval afféle szükségszerűségből, hogy ha ezt a kurzust célba akarjuk juttatni, és soha nem írtam még tesztfuttatót, hát mit csinál az egyáltalán? Nem tudtam. Menet közben jöttem rá. Jonathan: Ez fantasztikus. Bobbi: Valójában nem sikerült célba juttatnom. Elindítottuk a v3-at, és utána úgy egy hétbe telt, mert nem volt fogalmam, hogyan fog valójában működni a dolog. Látnom kellett működés közben, és azt mondani, ó, így... Azt hittem, csak... azt hittem, csak egy csomó markdown fájlt írunk. Jonathan: Ez lenyűgöző. És azt hiszem, a kérdésem, amire most emlékszem, az volt, hogy a minap az egyik közösségi hívásunkon megjegyezted, hogy rájöttél, valójában a tanítás az egyik dolog, ami igazán hajt téged. És ezt nem igazán tudatosítottad. Szóval arra gondoltam, talán menő lenne ezt felfedezni a mai utolsó szakaszunkként. És csak mesélj egy kicsit erről. Aztán láthatjuk, hol tartunk utána. De igen, fejtsd ki. Ez egy igazán érdekes megjegyzés volt tőled. Bobbi: Nos, tudod, a tanítás... szinte az egyetlen dolog, amit érdemesnek találok csinálni. Ó, várj, nem, ez nem... ez nagyon negatívan hangzik, de kifejezhetném pozitívan is, hogy a tanítás az a tevékenység, amiben a legtöbb értéket találom. Egész végig azt feltételeztem, hogy azért tanulok programozni, hogy majd kódot írjak egy cégnek vagy valami ilyesminek. De valójában az történt, hogy beleszerettem a programozás megtanulásának folyamatába. És szinte olyan, mintha újra és újra végigmennék a kezdetektől a tanulás folyamatán, próbálom... minden lehetséges szögből megközelíteni, és minél több rossz módon megtanulni. Ez igazán fontos, mert amikor tanítasz, garantált, hogy a tanulók félre fognak érteni dolgokat. És szóval a tanárnak nemcsak a helyes válasszal kell készen állnia, hanem annyi helytelen válasszal, amennyit csak el tudsz képzelni, és fel kell készülnie rá, hogy olyan módokon is félreértik, amiket el sem tudsz képzelni. Jonathan: Ez érdekes, mert azt hiszem, ez elég nagy felismerés. Megint úgy tűnik, ez egyike azoknak a jelentős pillanatoknak, hogy oké, ez a tisztánlátás arról, hol találod az értéket, és mi hajt belülről. Azt hiszem, az a menő, hogy az Exercism úgy tűnik, egyesíti mindazokat a különböző szempontokat, amiket most leírtál: a tanítást és mások segítését, a problémamegoldás kreatív oldalát, a különböző szögekből való megközelítést, mindezt egybefonva valamivé, ami nagyobb képet ad arról, hogyan illeszkedik minden össze. Számomra, Bobbi, a veled való beszélgetés nagyon menő volt, mert rájövök, hogy mennyi különböző apró szögből lehet megközelíteni egy problémát. Én is zenész vagyok. Ez a hátterem. Egy kiadónál dolgozom. Gitározom, kicsit zongorázom, doboltam is egy keveset, és felvételeket készítettem meg minden ilyesmit. Lenyűgöz az átfedés a programozás és a fejlesztés, valamint a zene között. Azt hiszem, ez nagyon menő volt, mert minél több zenésszel beszéltem, annál inkább rájövök, hogy valójában fantasztikus fejlesztők lesznek belőlük, mert megvan bennük az empatikus oldal. Nem mintha azok, akiknek nincs zenei hátterük, nem lennének empatikusak, hanem inkább csak megvan bennük a képesség, hogy absztrakt érzéseket és érzelmeket fogjanak meg, és valójában zenei módon értelmezzék, vagy lejegyezzék őket, és azt hiszem, valójában rájövök, hogy ez a kulcs. Szeretném megköszönni, hogy megosztottad mindezt, hogy sebezhetővé tetted a történetedet és a hátteredet. Úgy érzem, hajnalig beszélgethetnénk nálad, és késő délutánig nálam. Bobbi, csak szerettem volna megköszönni az idődet, és köszönet minden hozzájárulásodért az Exercism-höz, a nyitottságodért és azért, hogy benne vagy, hogy benne vagy abban az utazásban, hogy a világ minden tájáról származó emberekből álló csapatban dolgozunk együtt. Köszönöm, és nagyon várom, hogy látjalak az egyik közösségi híváson. Most lezárjuk ezt a beszélgetést, és mindjárt felveszem veled a kapcsolatot, de csak szerettem volna megköszönni az idődet ezen a napon, 2022. szeptember 13-án. Köszönöm, Bobbi. Betesszük az összes jegyzetet és a műsorleírást a leírásba, hogy az emberek láthassák. A billentyűzetedre gondolok, meg mi másra? A jemeni dolgokra, mindarra az információra, amit megosztottál. Nagyon köszönöm. Bobbi: Igen, nagyon köszönöm, Jonathan, ez remek volt.